Medvehagyma

A medvehagyma (allium ursium) intenzív fokhagyma illatú és ízű fűszernövény, ami egész Európában megtalálható. Március végétől májusig tart a szezonja, amelyet erdőben magunk is beszerezhetünk. Azonban vigyázzunk a szedésekor, mert keskeny, zöld leveleit könnyen össze lehet keverni a gyöngyvirággal, ami mérgező. Virágzás előtt, zsenge levelei a legjobbak, de ügyeljünk arra is, hogy csak a szárát csípjük le, a hagymáját hagyjuk a földben, hogy a következő szezonban is hozzájussunk. Tartósítás miatt én frissen felaprítva, sóval összekeverve tettem üvegbe.

Élettani és gyógyhatásai közzé tartozik, hogy csökkenti a vérnyomást, a koleszterint, segíti a méregtelenítést, az emésztést, vírus- és baktériumölő.

(Forrás: Tuti tippek, Wikipédia és Terebess)

Torma

A torma (Armoracia rusticana) egy gyógy-és fűszernövény.

Őshazájáról megoszlanak a vélemények. Egyesek a Földközi-tenger medencéjét (Európa délkeleti részét, illetve Ázsia nyugati partvidékét) jelölik meg, mások szerint a Volga és a Don vidékéről terjedt el. Sokáig nem volt egységes a rendszertani besorolása sem, mert hol a vízitormával (Nasturtium), hol az ugyancsak keresztesvirágú kanáltormával (Cochlearia) keverték össze. Elterjesztésében nekünk, magyaroknak volt nagy szerepünk, rajtunk keresztül ismerték meg Európában a 14-15. században.

Népies neve: közönséges torma, csípős torma. Illóolaj tartalma gyökerének reszelésekor szabadul fel. Kalciumot, nátriumot, magnéziumot és C-vitamint tartalmaz.

Eredetileg gyógynövényként termesztették, csak később vált a marhasültek, füstölt és főtt sonkák ízesítőjévé. Használjuk még kolbászokhoz, főtt sertés- és marhahúsokhoz, savanyúságok eltevésénél is.

Fiatal levele salátába kitűnő. A gyökeréből készített szószt marhasültekhez, füstölt húsokhoz és halételekhez használják. A reszelt torma felhasználható még káposztasalátába, mártások, és majonéz ízesítésére. Reszelt gyökerét mindennap ehetjük, étvágygerjesztő, gyomorjavító, elősegíti az emésztést és a vérkeringést is előnyösen befolyásolja.

(Forrás: Terebess és Team)

Szójaszósz

A szójaszósz eredete a VI. századi Kínába nyúlik vissza, onnét terjedt át elsőként Japánba, majd az egész világot bejárta. A japán és kínai szójaszósz mellett megvan minden ázsiai országnak a saját szójaszósza.

A szójaszósz alapja a szójabab, de vannak fajtái, amikor a szójaszószt búzával vagy árpával keverve készítik. A szójaszósz egy három lépcsős folyamat eredményeként jön létre. Első lépésként a szójababot nagy kádakba helyezik, majd gombatenyészettel - Aspergillus gombatenyészet - oltják be. Ezt követően három napig érlelik. Az így létrejött anyagot "koji"-nak hívják. Ezt a keveréket nagy tartályokba töltik, ahol sós vizet öntenek rá, így kapják a "moromi"-t. A "moromi"-t utána hónapokig hagyják erjedni, ez alatt az idő alatt alakul ki a szójaszószok jellemző íze, aromája. Az erjesztés végén a szószt elválasztják a masszától, szűrik, pasztörizálják és csomagolják. A természetes erjesztésnek köszönhetően, igen vitamindús és fűszeres.

Állagát tekintve alapvetően két fajtája van: a világosabb sósabb, amit asztali ízesítőként alkalmaznak és a sötétebb, töményebb, amit inkább főzésre használnak. Ezen kívül különbség van a kínai és a japán szójaszósz között is. A kínai sötétbarna színű és sűrű, míg a japán feketébe hajló, állaga hígabb.A szószban levő só miatt hűtés nélkül is igen sokáig eláll.

A keleti konyha elválaszthatatlan része, nincs olyan étel, amihez ne használnák fel, vagy a főzés során, vagy az ízesítésnél. Levesek, húsok, halak, zöldségek (kivéve spárga!), sőt nem ritkán desszertek fűszere.

(Forrás: Gourmandnet.hu)

Bulgur

Történelmi ismereteink alapján, nem kevesebb mint 17 000 évvel ezelőttre tehető a búza termesztés szórványos megjelenése. Az emberiség történetében a nomád életmód szokásainak elhagyása és az egy helyen való letelepedés a gabonatermesztés fejlődésével járt együtt, hiszen az élet alapját attól kezdve a mezőgazdaság jelentette. A pénz megjelenéséig a cserekereskedelemben mindennek az árát búzában kifejezve számították ki.
A legtöbb kultúrbúza Közel-Keleten alakult ki, a kenyérbúza első előfordulása a Fekete-tenger vidékéről származik Kr.e. 6000-5000 tájáról.
Honfoglalóink sírjából számos búza-lelettel rendelkezünk. Ismerték a kétsoros tönkebúzát, a közönséges búzát, a vetési búzát, a csupasz törpebúzát és a tönkölyt vagy tönkölybúzát is.

A búza egyik előfordulása a bulgur, ami nem más, mint búzatöret, leginkább a Közel-Keleten, Törökországban és Indiában kedvelt gabonaféle. A még éretlen vagy az előzőleg lehántolt teljes magokat még gőzölik, szárítják, majd darabokra törik. Ha köretet akarunk készíteni belőle, csak le kell forrázni vízzel.
A fent leírt eljárásnak köszönhetően gyorsan elkészíthető, kiadós és hosszú ideig eltartható. A bulgur az elő-ázsiai népek legfőbb eledele (a török konyha alapvető alkotóeleme), hasonlóan az Észak-Afrikában kedvelt kuszkuszhoz. Kezdő szakácsok is bátran próbálkozhatnak az elkészítésével, mivel egyáltalán nem ragad össze.
A bulgur (nálunk búzatöret néven kapható nagyobb bevásárlóközpontokban, bioboltokban, illetve keleti, török vagy arab boltokban) lényegesen egészségesebb és gyorsabban elkészül, mint a rizs. Különösen magas az E-vitamin tartalma.

(Forrás: hoxa.hu)